Végéhez érkezett a Sweet Charity próbaidőszaka. A ma esti nyilvános főpróbát két premier követi a két szereposztásnak köszönhetően. Hosszú, fárasztó, ám annál sikeresebb időszakot tudhat maga mögött az egész csapat, és erről mostmár önök is személyesen győződhetnek meg. Az augusztusi-szeptemberi előadásszériát december végén folytatjuk majd. A blog végéhez közeledve Pelsőczy Rékával beszélgettem:

 Rendezőként a monstrum tetején

A nézők számára március végén, a táncos-válogatással kezdődött a Sweet Charity története a Magyar Színházban. Az elmúlt több-kevesebb pihenéssel tarkított hónapban összeállt a csapat, a táncosokhoz társultak a színészek, a tervezők, a zenészek, a műszak, és úgy tűnik, minden együtt van egy nagy sikerű előadáshoz. A rendező, Pelsőczy Réka fáradhatatlanul irányít, instruál, meghallgat, kipróbál, bútort tol, díszletet kötöz, jelmezt alakít - talán nincs is olyan mozzanat, amiben ne venne részt. És az egyik sűrű nap kellős közepén még interjút is adott...

- Többször elhangzott már, hogy a darab a dramaturg, Zöldi Gergely ötlete volt. De neked mi tetszett meg benne?

- Nekem valószínűleg nagyon sok zenés darab megtetszett volna, engem leginkább az vonzott, hogy zenés előadást csinálhatok. A Sweet Charity-t láttam már más rendezésében, ismertem a filmet, de összességében nem volt vele kapcsolatban meghatározó élményem. Amikor megnéztem Fellini filmjét, a Cabiria éjszakáit, akkor ismertem fel, mennyire izgalmas ennek a nőnek a története, az indított el ebben a munkában.

Nem bugyuta darabról van szó, hanem jól játszható és szellemesen megírt prózai jelenetekkel tarkított musicalről, amiben remekül keveredik a humor és a fájdalom.

- A rajzfilmes, képregényes látványvilág tőled származik?

- Részben igen. Mivel az utolsó pillanatban jött a felkérés - egy hónappal a próbák kezdete előtt -, nem volt sok gondolkodási időm. Abban biztos voltam, hogy karakteres díszletet szeretnék. Először azt terveztem, hogy egyetlen, az életből vett térben játszódik az előadás, de Gergő mondta, hogy egy musicalben fontos a változás. Hat éve a Kolibriben a Fafeye, a tenger ész volt az első rendezésem, és Máté Gábor szerint jól állt nekem az ott alkalmazott rajzfilmes miliő. Innen jött a képregény. Az ötletnek a díszlettervező, Cziegler Balázs is megörült, ráadásul a darabhoz és a korhoz is illik ez világ, és mivel nem realista műfajról van szó, a képregény lehetőséget adott a nagyításokra.

- Az élő zenéhez te ragaszkodtál?

- Őze Áron jelezte, hogy változtatva az eddigi szokásokon tánckart, élő zenekart, minőségi váltást szeretnének. Nagy dolog, hogy én ilyen lehetőséget kaptam.

- A legközismertebb dal a Big Spender. Hozzád is ez áll a legközelebb?

- A Big Spendernek több feldolgozása van, emiatt sokan ismerik, én valamiért nem voltam így ezzel. Valóban dögös szám, de nekem az utolsó a kedvencem, a Még hová mennék. Otthon, a konyhában próbálgattam én is, el tudom-e énekelni... De imádom a Szívemben egy fúvósbanda szól-t, és több dalt a táncok miatt. Például Jegercsik Csabi metrós számát zeneileg nem érzem különlegesnek, de az ő egyéniségével és tánctudásával kimagaslóan jól sikerült.

- Ha már tánc: Dékány Edit koreográfussal dolgoztál korábban is?

- Nem, őt is "kaptam". Nagyon jól dolgoztunk együtt. Erősen benne van, hogy én mit szeretnék, ugyanakkor volt amit szinte kérdezés nélkül elsőre megcsinált. Van olyan táncbetét, amin még most, az augusztusi próbákon is jelentősen változtattunk.

- A kettős szereposztás jelen esetben két különböző előadást eredményez...

- ... ha ez nem egy jó színház lenne, hanem nagyüzemben csinálnánk, akkor ugyanolyan lenne. Adottak a különböző egyéniségek, és mi kiaknáztuk az ebben rejlő lehetőségeket. Teljesen más íze van az előadásnak a két szereposztással, és ezért én úgy gondolom, érdemes mindkét változatot megnézni.

- Hosszú próbafolyamatot tudhattok magatok mögött. Mi van még hátra, és hogyan tekintesz vissza az elmúlt hetek munkájára?

- Imádok dolgozni, és végig nagyon jól éreztem magamat. Most, a kettőzéseknél már érzem a fáradtságot, nehezebben tudok összpontosítani. Az egyikkel már megcsináltam, a másikkal pedig a legelejéről kell kezdeni... ez egy olyan új energia, ami normál esetben nincs benne az emberben. Ráadásul egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy még mindent tisztán látok-e.
Most pillanatnyilag a hibák vannak szem előtt: gyűrött a függöny, nem jó a fény, nem jókor jön a mondat, rosszul csinálja valaki a táncot - és ez a legnehezebb. Úgy érzem magam, mintha egy monstrum tetejéről igazgatnék mindent. Egyszerre kell foglakoznom a zenekarral, a fotósokkal, a díszítéssel, a jelmezekkel... Ugyanakkor ez a felfokozott állapot jó. Sokat gondolok arra, hogy miközben a színpadon zajlik egy-egy jelenet, mások órákig ülnek a háttérben, és várják, mikor hívják őket, mégsem éreztették velem soha, hogy ez nekik mekkora teher. Ráadásul tehetséges emberek vannak kis szerepekben is, és bánt, hogy nem tudtam nekik nagyobbat adni.

- Aki látta a filmet, hasonlóra, vagy teljesen másra számíthat?

- Teljesen másra. Meseszerűbb lett, és benne van az én színházról alkotott álmom.
- Bár nem titok, hogy nincs happy end, mégsem marad bennünk hiányérzet.

- Nem, hiszen szépen van felépítve, zárásként az első felvonás végén elhangzó dal tér vissza. Megerősítést kapunk abban, hogy az embernek menni kell, élni kell, csinálni kell, bármi történik is.